Menő a retró?

Nissan Figaro

Az utóbbi két évtizedben az autóipar szereplői egymásra licitálva veszik elő egykor népszerű modelljeiket, hogy új köntösbe bújtatva meglovagolják a retróhullámot. Az átszabott klasszikusok közül néhány be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A Fiat 500 egyértelműen dögös lett, ahogy a Mini és a Mustang is, viszont a Chrysler PT Cruiser és az új Beetle nem nyert elég teret. Kevesen tudják, hogy a kilencvenes évek elején a japán Nissannak is volt már retró kisautója: ez volt a Figaro.

Mivel a retróautókból többnyire kevesebb fogy, mint a „normál” kocsikból, nagyon fontos a gyártási költségek alacsonyan tartása. Ezért az ilyen autók általában már létező gépkocsik padlólemezeire épülnek, az pedig természetes, hogy a motorjaik is tucatmodellekből származnak. A szépséges Fiat 500-as is egy Panda padlólemezén ül, ezért viszonylag olcsón megoldható a gyártása, hiszen a technológia már kész, csak a stílusos kasznit kellett kitalálni.
A retróság lényege az, hogy az adott gyártó egy korábbi, nagy karriert befutó autójának stíluselemeit szabja át a modern igényeknek megfelelően, de úgy, hogy erősen hunyorítva felismerhető maradjon a klasszikus változat. A Ford Mustang 2005-ben bemutatott kiadása ezért például a típus legdicsőbb ősére, a hatvanas években gyártott Mustangra hasonlít – és így tovább.

Európai ízléssel

Nissanék Figarója másként közelítette meg a feladatot, egyetlen korábbi Nissanra sem emlékeztet, sokkal inkább általánosan hozza a hatvanas évek formavilágát. A retrósága általános formai utalásokban nyilvánul meg, mint például a kerék, a maszk, vagy az autó mókás sziluettje. Takahasi Sódzsi több díjat is kapott a formáért, állítása szerint elsősorban az európai autók ihlették, olyannyira, hogy a jármű egyes elemeit olyan gyártók szállították, amelyek európai klasszikusokhoz készítenek utángyártott alkatrészeket! A krómozott elemek például egy Vauxhall-utángyártótól jöttek, míg a maszk gyártója egyébként Austin-Healey alkatrészekre szakosodott.
Természetesen a Figaro is egy, már létező technikát használt, ugyanis a Nissan Micra padlólemezére épült, de a 987 köbcentiméteres, négyhengeres turbómotor is a városi kisautóból jött. A váltómű sem új szerzemény volt, egy hagyományos, háromsebességes automata váltót emeltek le a polcról. A hatvanas évek hangulatát semmi sem idézhette vissza ügyesebben, mint a nyitható tető. A Figaro azonban nem számít teljes értékű kabriónak, hiszen a tető két széle az oldalfalakkal együtt fent maradt, csak a középrész csúszott hátra - régen ezt a fajta autót nevezték kabrió-limuzinnak.

Várólista és sorsolás

A Figaro típust 1989-ben mutatták be a Tokiói Autószalonon, a hangzatos, de már akkor is kicsit kopottas „Vissza a jövőbe”szlogennel. A közönség egyöntetűen lelkesedett, ezért muszáj volt megkezdeni a cuki kisautó sorozatgyártását, de csak egy éven keresztül, 1991-ben készültek Figarók a különleges modellek gyártására specializált Nissan Peak Factoryban (ahol olyan kisszériás modelleket is gyártottak, mint például az S-Cargo, a Pao és a B-1). Exportban nem is gondolkodtak, a tervezett nyolcezer darabot csak a japán belpiacnak szánták - ám a szigetország lakossága annyira lelkesedett a Figaróért, hogy végül húszezer autó készült. Négyféle színben lehetett megrendelni a típust, ám a hátratolható tető egységesen fehér lett, bármilyen is volt az autó alapszíne. A népszerűséegt fokozta az autóhoz alapfelszereltségként adott vastag bőr üléskárpit, a kormányszervó és a légkondi is.
A 76 lóerős motor ugyan nem tette aszfaltszaggatóvá a Figarót, de mivel nem volt nehéz - a motornak mindössze 810 kilót kellett gyorsítania – fürge kiskocsi lett belőle. Alig 11,3 másodperc alatt megvolt a százas tempó, viszont be kellett érnie 156 kilométeres óránkénti végsebességgel a váltó rövid áttételezése miatt.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2016. decemberi számában olvasható.