Az ördög maga

A legtöbb autórajongó szívében különleges helye van a Lamborghini Diablónak, hiszen kisebb vagy nagyobb mértékben biztosan közrejátszott abban, hogy autórajongóvá váljon. Ugyan a Diablo nem versenypálya-szökevény, mint a Porsche 959-es vagy a Ferrari F40-es, de egyvalamihez nagyon ért: színpadias, feltűnő jelenség. Ennek révén pedig megkerülhetetlen, meghatározó járgány is.

A Lamborghini még a Countach idején érzett rá a gyilkos űrcsótány vonalra, és azóta sem jött le róla. Ennek a formavilágnak legjobban sikerült példánya a Diablo. A Countach utat mutatott, a Diablo pedig elért a csúcsra, az őt követő Murcielago – bár elég jól néz ki - mellette szinte jellegtelen. Talán a napjainkban futó Aventadornál sikerült ismét megcsípni azt a fajta extremitást, ami még nem fáj, mint egy Veneno, de azért már elég „hűha”.

A modell fejlesztése még 1985-ben kezdődött, a munka akkor még a titokzatos, Project 132 név alatt futott. Egyetlen cél látszott tisztán, eszerint az autó menjen legalább 315-öt. A karosszéria tervezését Marcello Gandinire bízták, aki már a két elődmodellt is felrajzolta és bajosan lehetne tagadni, hogy érezte a Lamborghini-féle vonalvezetést.

A Chryslernek túl agresszív

Már két éve zajlott a fejlesztés, mikor a Chrysler megvette a Lambót attól a befektetési csoporttól, amely korábban birtokolta. Az amerikai multi persze fedezte a folyamatban lévő ígéretes munkálatokat, így folytatódhatott a fejlesztés, viszont a Chryslernél nem mertek rábólintani Gandini eredeti terveire. Ezeket az amerikai piackutatók túlságosan agresszívnak tartották, féltek attól, hogy a méretes légbeömlők elijesztik a vevőket. Ugye, ezt önök sem értik teljesen? Mintha a korabeli Viper olyan visszafogott és kedves autó lett volna…
Az agyagmodelleket az a Tom Gale vette kezelésbe, aki pár évvel később megtervezte a Vipert – a Chryslernél már akkor is rendkívül következetesek voltak – és érdekes egybecsengés, hogy a Viperbe szánt motor hengerfejeit a Lamborghini szakemberei fejlesztették. Gale alapos munkát végzett, addig csiszolgatta nullás papírral a formát, amíg annyira időtlen és tartós nem lett, mint amilyennek ma ismerjük. Mert ez a Diablo legnagyobb trükkje, ugyanúgy lehetne 2005-ös a forma, mint 1990-es. Gandini persze csalódott volt, hogy az eredeti terveit végül nem öntötték autóba, ezért később elsütötte ezeket a szintén borzasztóan érdekes Cizetta-Moroder V16 T-nél.

Bizzarrini megbízása

A Diablóval folytatódott a Lamborghini hagyomány, vagyis ez a modell is egy híres bikáról kapta a nevét. A Diablo nevű bika tényleg epikus küzdelmet folytathatott az El Chicorro nevű matadorral, mert bár az összecsapás 1867-ben történt, máig legendák keringenek a bika kitartásáról.
Az autó, ami az ördög nevét viselte, hatmilliárd líra költség árán készült el és amikor 1990 január 21-én lerántották róla a leplet, egy pillanatra elállt a világ lélegzete. Az 5,7 literes V12-es még mindig azokra az alapokra épült, amiket Giotto Bizzarrini rakott le 1963-ban. Akkor Ferruccio arra szerződtette Giottót, hogy építsen egy motort, ami erősebb a Ferrari V12-esénél és minden extra lóerőrért plusz pénzt ajánlott. A motortervezőre valószínűleg hatott a motiváció, ugyanis a 3,5 literes blokk legelső változatából 375 lóerőt rántott elő 9000-es fordulaton, de az a motor utcán használhatatlannak bizonyult, hiszen üvöltött és karburátorai gázelvételnél lángot köptek. Bizzarrini még belengette Ferrucciónak, hogy befecskendezéssel és 11 ezres fordulaton 400 lóerőt is kihozhatna a blokkból, de az utcára bocsátott változat végül karburátorokat kapott - így is becsületes teljesítménnyel rendelkezett, 280 lóerőt tudott.

Szerző: Sturcz Antal

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2016. szeptemberi számában olvasható.