„Egy törpe nyomta a pedálokat helyettem”

Interjú Rák Katival

Rák Kati hosszú filmes karriert tudhat maga mögött, számos vicces és kevésbé vicces autós története van. Balesete még szerencsére soha nem volt, halálfélelme viszont annál többször.

- Több legendás filmes-autós történetedről hallottam… Elmesélnél egyet az olvasóknak is?
- Valóban van egy-kettő emlékezetes történetem. Színészi karrieremet megelőzően modellkedtem. Abban az időben a nagyobb cégek karácsony közeledtével reklámfilmeket készítettek és azzal kívántak kellemes ünnepeket a nézőknek. Egyszer engem is felkértek egy ilyen reklámfilm főszerepére. A megrendelőnek kész forgatókönyve volt, a koncepció szerint egy teherautót kellett volna vezetnem. Ezzel nem is lett volna baj, de én éppen húsz múltam és nem tudtam vezetni. Hogy is tudtam volna? A belvárosban nőttem fel, autó sem volt annyi, mint manapság. A cég viszont ennek ellenére nem változtatta meg elképzelését, nem mondott le rólam. Ragaszkodtak hozzá, hogy én szerepeljek a reklámfilmben és vezessek! Végül meg is oldották a problémát. A forgatás napján beültettek a volán mögé, viszont a gázpedálokat már nem én kezeltem. Egy törpe növésű a lábaimhoz feküdt, ő nyomta a pedálokat helyettem. Én pedig olyan természetességgel tekertem a kormányt, vezettem a teherautót a budapesti Dózsa György úton, mint aki mindennap ezt csinálja. A megfelelő pillanatban pedig kinéztem az autóból és elmondtam a mondatomat: „Kellemes Ünnepeket Kíván a TEFU!”

- A nem hétköznapi forgatás után nem akartál jogosítványt szerezni?
- Dehogynem, bár egy darabig még várnom kellett rá. A Színművészeti Főiskola utolsó évét végeztem, amikor vezetni tanultam. Aztán az első vizsgámon, az első percben meg is buktattak, ráadásul roppant gyorsan és igazságtalanul. Beültem az autóba, megigazítottam a tükröket, majd becsatoltam a biztonsági övemet. Ekkor az oktató tájékoztatott, hogy nagyon szépen köszöni, de próbálkozzak máskor. Nem értettem mi a problémája, mire felvilágosított, hogy a biztonsági övemet kellett volna elsőként bekapcsolnom, csak utána igazíthattam volna a tükrökön. Nagyon felháborodtam, dúlva-fúlva bementem az oktatási központba, és közöltem, hogy három nap múlva jelenésem van külföldön és ott vezetnem is kell! Mindebből egy szó sem volt igaz, de csak így volt lehetőségem arra, hogy hamar pótvizsgázhassak. Közölték, hogy részükről mehet a dolog, de vagy levezetek a pótvizsgáig egy bizonyos óraszámot, vagy befizetem az órák árát. Nem volt más választásom, már nagyon szerettem volna vezetni, így befizettem a tetemes összeget és négy nap múlva sikeresen le is vizsgáztam.

- Azonnal vettél magadnak autót?
- Igen. Az első autónkat a férjemmel közösen vásároltuk. Egy használt Renault volt, aminek orra egy egérre emlékeztetett. Belül sem volt szokványos, első ülése például egybeszabott pad volt… Nagyon szerettük Egérkét, de műszakilag nem volt kifogástalan, sokszor akadt vele gondunk. Egészen addig használatuk, amíg meg nem érkezett az utóda egy gyönyörű, hófehér Dacia képében. Mindez a „merkuros” időkben volt, az új autóra három évig vártunk. Volt is nagy öröm, amikor végre átvehettük. A Dacia becenevet is kapott, Pedrónak hívtuk magunk között. Pedróhoz nagyon kedves emlékeim fűződnek, például vele hoztuk haza a kórházból Saci lányomat is…

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2014. júliusi számában olvasható.