Beleznay Endre és a négy kerék

Beleznay Endrét kétszer aligha pillanthatjuk meg ugyanabban az autóban. Az elmúlt években több tucatnyi gépkocsit is használt, elsősorban munkájának és ismertségének köszönhetően. Számos autószalon bocsátott ugyanis a rendelkezésére autókat abból a megfontolásból, hogy a népszerű színész révén kelendőbbé tegye áruját. Ennek a kölcsönös együttműködésnek köszönhetően Beleznay Endre nagyobb költségek nélkül tud szenvedélyének, az autózásnak hódolni.

– Úgy tudom, hogy sok autó kormányát koptattad már. Emlékszel az első saját kocsidra?
– Persze! Az első egy gyönyörű, zöld, farmotoros Skoda 120-as volt. Ez abban az időben volt, mikor Magyarországon átálltak a három betűs rendszámra. Az enyém vicces módon pont „BLZ” betűkkel volt, így simán Beleznay Autónak hívták. Nagyon a szívemhez nőtt. A családom egyébként nagyon Skoda-párti volt, apám is ezt a Skodát vezette évekig, voltaképp így került hozzám. Nem hiszek az ezotériának azon ágával, amely azt mondja, hogy a tárgyaknak lelke van. Így azt sem mondom, hogy az autóknak lelke van, viszont abban talán hiszek, hogy kommunikálni lehet az anyaggal és az anyag válaszol. Amikor megkaptam, már akkor sem volt új darab, alattam pedig csak öregedett. Számtalan élmény kötött össze minket.

– Elmesélnél egyet közülük?
– Volt egy történetünk, amit nem fogok elfelejteni, amíg élek. Bementem vele a belvárosba ügyeket intézni. Hatalmas dugó volt. Már akkor éreztem, hogy Beleznay nem bírja majd a tempót, nem sok kell neki, hogy feladja. Egyszer csak megérkeztem a végcélomhoz. Szegény autóm akkor már olyan hangokat adott ki parkolás közben, mintha ezer darabra akarna szétesni. Elvégeztem bokros teendőimet, majd visszamentem az autóhoz, hogy hazainduljak. Beültem, de a kocsi meg sem moccant. Ekkor a műszerfalra tettem a kezemet, és elmondtam neki, hogy teljesen együtt érzek vele, megértem a problémáit. Felajánlottam számára, hogy hazamegyek tömegközlekedéssel, majd másnap reggel visszajövök érte, addigra már minden rendben lesz. Így is történt. Hazamentem, majd másnap reggel visszatértem az autóhoz – és csodák csodájára egyetlen pöccre beindult! Csak arra tudtam gondolni: jólesett neki, hogy beszéltem hozzá és nem erőltettem a hazautat az előző napon… De ha már a természetfölötti erőknél tartunk, elmesélek egy másik vicces történetet is. Sokan hisznek abban, hogy az emberek, mint szellemi lények kibocsátanak magukból bizonyos sugarakat , amelyekkel rá tudnak csatlakozni bizonyos dolgokra. Szóval, 1997-et írtunk, amikor elvállaltam egy tatabányai fellépést, amire nagyon sürgősen oda kellett volna érnem. Szegény Skodám elvileg tudott százhatvannal is száguldani, talán akkor is elérte ezt a sebességet, de ezt soha nem fogom megtudni, ugyanis a kilométeróra aznap „megadta magát”, így csak az érzékszerveimre hagyatkozhattam. Padlógázt nyomtam, de úgy éreztem, még mindig kevés a sebességem. Kétségbeesésemben arra gondoltam, hogy ha tényleg létezik az említett húzósugár, aktiválom magamban. Erősen koncentráltam, hogy feltapadjak valamelyik előttem haladó autóra és odahúzzam magam. Bár én sem hittem igazán ebben, de érzésre tényleg gyorsabban mentem, mint addig. Oda is értem a fellépés kezdetére, amikor pedig letudtam a műsort, hazamentem a Skodával, amely azonban rettenetes hangokkal hozta tudtomra, hogy most már tényleg elege van belőlem. Három nap elteltével viszont újra el tudtam vele indulni. A történeteimmel csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy a régi autók tényleg tudtak. Nem úgy, mint a mai kocsik, amelyeket már direkte úgy terveznek meg, hogy saját magunk ne tudjunk őket javítgatni… Az én régi Skodámban sosem kellett semmit cserélni. Kellett neki néhány nap regenerálódás, aztán újra róhattuk az utakat.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2014. januári számában olvasható.