Papírjaguár az NDK-ból

A Trabant-sztori

Semmi igazságtartalma nincs a fülbemászó slágernek, amely szerint „Trabanton szállni élvezet, gyorsabban száll, mint a képzelet”. Mert egy forró nyári – vagy egy dermesztő téli – napon kilométerek százait legyűrni Trabanton inkább megy kínzás-, semmint élvezetszámba. Már felnőtt egy generáció, amelynek a Trabant nem jelent mást, mint a szomszédban lakó bácsik zörgő-csörgő, kék füstfelhőt eregető csotrogányát, mely egyszerre mosolyogtat és kelt szánalmat. Pedig valaha a vágyak netovábbja, Kelet-Európa népautója volt a Trabant, ugyanaz, mint a nyugatnak a bogárhátú Volkswagen: a helyváltoztatás szabadságát, és a függetlenség illúzióját keltő, egyszerű, olcsó közlekedési eszköz.

Ötven éve könnyebb volt elviselni a Trabi kényelmetlenségét, mert nem tudtuk, hogy lehetne részünk jobb kiszolgálásban is. Csak nagyon kevesen ülhettek Opelben, Volkswagenben, Mercedesben. Azt azonban tényként állíthatjuk, hogy a „Papírjaguár”, vagy a „Keletnémet Csoda” a csúfolódások ellenére mély nyomot, sőt, kellemes emlékeket hagyott az emberekben. Ma is léteznek rajongó klubok, amelyek tagjai talán gyermekként szereztek el nem múló és kedves trabantos emlékeket.
A Trabantot 1957-től 1991-ig gyártották, ezalatt a szocialista tábor országaiban az autóra vágyó munkásosztály népautója lett. Magyarországon különösen sok futott belőle, de korántsem volt egyszerű szert tenni egyre, előjegyzésre, sok éves várakozás után kaphatta meg boldog tulajdonosa. Olcsósága és egyszerűsége természetesen nem tette biztonságossá. A Trabant nem rendelkezett ugyanis a szó mai értelemben vett gyűrődési zónával, ami felfogta, elnyelte volna az ütközés erejét, megvédve a vezetőt és az utasokat. Bár papírvékony játékautó volt, tulajdonosait kétségtelenül vigasztalta, hogy egyszerű szerkezete miatt alig-alig kellett a szervizbe járniuk vele. Attól sem estek kétségbe, ha útközben leállt a motorja, mert mindenki ismerte azokat a fogásokat, amelyekkel újra életre lehetett kelteni a csökönyös gépezetet.

Könnyű volt megszületni
A motorizáció egyik fellegvárának tartott Németországban a második világháború előtt és alatt nemcsak nagy teljesítményű és exkluzív gépkocsik, hanem olcsó tömegautók is készültek. Bár legismertebb képviselőjük a Porsche tervezte Käfer lett, mások is igyekeztek megautóztatni a Birodalom dolgos munkásait. A DKW autógyár 1939-ben bemutatott F7 nevű modellje is könnyen megszerezhető, olcsó gépkocsinak készült, de a világégés derékba törte megalkotóinak ebbéli szándékát. Az Auto Union (vagyis a DKW mellett a Horch-t, az Audit és a Wanderert egyesítő autógyártó konszern) zwickaui üzeme felhagyott az F7 gyártásával, haditermelésre állt át, a háború befejezésekor pedig szovjet kézbe került. Az új gazdák parancsot adtak az üzem újjáépítésére és segítséget nyújtottak a termelés ismételt beindítására. A Harmadik Birodalom kisautója DKW F8 (pontosabban IFA F8) néven éledt újjá, megörökölte továbbá elődjétől a hajtott első kerekeket és a hétszáz köbcentis kétütemű motort.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2014. januári számában olvasható.