Géppisztollyal tesztelték

A ZISZ-115-ös históriája

Egykor Rákosit szállította, aztán pénzszállítóvá fokozták le. A Szovjetunió autógyártásának különleges terméke, egy amerikai gyártmány klónja, pártvezetők luxusgépkocsija volt. Ritka, mint a fehér holló, Magyarországon mégis őriznek belőle egy példányt. A ZISZ-110-es páncélozott válzotaáról, a ZISZ-115-ösről van szó. Sztálin személyesen felügyelte a tervezés és a gyártás fontosabb állomásait, mi több, ő határozta meg, hogy az első szovjet luxusautó a Packard Super8 modelljének alapulvételével készüljön.

Egy nagyhatalom vezetője nagy autóra vágyik, Sztálin pedig mindegyiken túltett, amikor a nagyságot és a hatalmat kellett demonstrálnia. Elhatározta, hogy különösen feltűnő és előkelő protokoll járműveket készítenek majd neki alattvalói, még akkor is, ha a fiatal kommunista országnak nem voltak személygépkocsi-gyártó hagyományai. A generalisszimusz nem várta ki, amíg a szovjet ipar beéri a nyugatot, azonnal akarta a kényelmes, nagyméretű, gyors és biztonságos járművet. Éppen olyat szeretett volna, mint amilyenből megszámlálhatatlan futott a másik világhatalom, az Egyesült Államok útjain. A szovjet limuzin megalkotása 1933-ban már halaszthatatlanná vált és egy Sztálin által aláírt határozat is született arról, hogy az amerikai Buick 32-es nyomán kell építeni egy szovjet luxusautót - ez volt a Leningrád 1-es. Néhány prototípus készült is belőle, de Sztálinnak nem tetszett. Úgy döntött, hogy a leningrádi gyárban inkább csak traktorok és tankok készüljenek, a kormányzati gépjárművek gyártására pedig az 1916-ban alapított Moszkvai Gépkocsi Társaságot (amelyet 1931 óta Sztálin Autógyár, vagyis ZISZ néven ismertek) jelölte ki. Az első Moszkvában készült luxusautó a ZISZ-101-es volt, amelyet 1936-ban kezdtek el gyártani. A nyolchengeres járműből 1941-ig 8752 darab készült, de Sztálin egyetlen példányba se ült bele. Volt ugyanis egy amerikai gyártmányú páncélozott Packardja, inkább azt használta.

Az 1917-es forradalom után a frissen megszerzett hatalmukat ízlelgető orosz kommunisták - élükön Leninnel - éltek az ölükbe hullott lehetőségekkel és utazásaik során az elmenekült, vagy legyilkolt orosz arisztokrácia hátrahagyott autókölteményeit használták – persze szigorúan a forradalom és az orosz nép érdekében… Lenin Rolls Royce-ban utazott, a cári család Packard Twin Six jelzésű autóin pedig egyéb potentátok. Az utóbbi, tekintélyes méretű járműveket még Miklós cár és tábornokai számára vásárolta az orosz állam, két hathengeres erőmű egyesítésével (vagyis „Twin Six”) kialakított bivalyerős motor dohogott bennük. A Packard név összeforrt a Romanovokkal, akiknek tekintélyéhez mielőbb fel kívánt nőni a vörös arisztokrácia, így lehetett belőle a friss hatalmi elit által leginkább preferált márka. Maga Sztálin, a későbbi generalisszimusz is nagyra becsülte a Packardokat, nem is nyugodott addig, míg szolgálati Rolls Royce-át le nem cseréltette egyre. 

Packardék 1940-re leálltak a tizenkét hengeres autók gyártásával. A gazdasági világválság, a drága előállítási költségek és az egyre mohóbbá váló konkurencia miatt a patinás amerikai gyár helyzete lassan kilátástalanná vált, a luxusmárka végnapjait élte. A legerősebb Packard 1940-ben már „csak” egy nyolchengeres, Packard 180 elnevezésű modell volt. A „One Eighty” soros nyolchengeres motorja hosszan és elégedetten nyújtózott el a jármű kecses orrában: nálánál erősebb nyolchengeres motor nem hajtott autót akkoriban, a majd’ hatezer köbcentis erőforrás százhatvan lóerős teljesítményét senki sem tudta túlszárnyalni. Az exkluzív és drága száznyolcvanast – a többi Packarddal együtt – 1942 februárjáig gyártották, amikor a gyár állami megrendelésre hadi felszerelések előállításába fogott. A még mindig modernnek számító gépkocsiból néhány darab a Szovjetunióba került, Roosevelt elnök segítségeként a náci Németország ellen küzdők számára. A Packardok nagy rajongójának számító Sztálin maga is megtekintette az amerikai gépkocsikat, majd utasítást adott arra, hogy hasonló gyártását kezdjék meg a Szovjetunióban is.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2014. szeptemberi számában olvasható.