Kortársak

Pannonia T5

Tulajdonosa ajándéknak szánta ezt a remek kétkerekűt, beteg édesapját szerette volna vele megörvendeztetni, de az élet úgy rendelkezett, hogy magának kellett megtartania a Csepel Pannonia T5-öst. Kislány korában sok ilyet látott, édesapjáéra pedig kristálytisztán emlékszik, az emlékek hatására pedig arra készül, hogy motoros tanfolyamra jelentkezik, hogy tavasszal már a veterán jármű nyergében nosztalgiázzon.

Kreisz Irén pénzügyi szakember, akiben őrült szenvedély él a régi, gyönyörűen megmunkált tárgyak - közülük is elsősorban a veterán járművek - iránt. A hölgy eddig egy csodálatos állapotúra restaurált Wartburgot hajtott, de mivel nemrég a birtokába került egy vele egykorú Csepel Pannonia T5-ös is, azt is vezetni akarja, noha még jogosítványa sincs rá. Ezt nem hagyja annyiban, tavasszal beiratkozik majd egy motoros iskolába, amint pedig megkapja a vezetői engedélyt, már fel is pattan a nyeregbe.

A gyönyörű ajándék

Az „őrült szenvedély” nem az újságíró szüleménye, a riportalany maga használta ezt a kifejezést, szerinte ez fejezi ki legpontosabban azt, mit is érez a régi tárgyak iránt. Munkájában a hideg racionalitás dominál, ennek szabályai szerint létezik, de őszinte érzelmek nélkül nem tudna élni, innen a veteránok iránti vonzódás.
- Nem vagyok veterán motoros, a T5-ös motorkerékpár is családi okok miatt lett az enyém – árulta el a Veterán Garázsnak, majd hozzátette: - A veterán járművek azonban mindig vonzottak, már jó ideje egy Wartburgot vezetek. A Csepel Pannonia viszonylag új szerzemény, nem is magamnak vásároltam, hanem az édesapámnak, de egy szomorú fordulat miatt mégis az én nevemre került. Igazából édesapámnak szántam születésnapjára, mert gyerekkoromban éppen ilyen volt neki. Örömet akartam szerezni ezzel a Pannoniával, ami tulajdonképpen sikerült is. Beteg édesapám még átvette tőlem és tényleg nagyon boldog volt, de nemsokára meghalt, így az átíráskor már kénytelen voltam a saját nevemet írni a papírokra.

Fészerlakó mohikán

A tulajdonos apróhirdetéseket böngészett, amikor véletlenül ráakadt az 1965-ben gyártott Csepel Pannoniára. Budapestről Nyíregyházára kellett utaznia érte, de a nagy távolság nem zavarta, az út végén pedig kiderült, hogy megérte. Elsősorban azért, mert az eladó is erősen kötődött a motorkerékpárhoz, a közös érzelmek pedig rokonszenvet ébresztenek. Ha az eladó annyira szerette a motort, vajon miért adta el? Ennek is volt magyarázata.
- Az eladó elmesélte, hogy az ő édesapja is szenvedélyes motoros volt, ezen felül szerintem még gyűjtő is lehetett, ugyanis a családnál több régi motor is volt. Amikor a tulajdonos meghalt, az özvegye eladogatta majd’ mindegyiket. Az a fiú, akitől én vásároltam meg a Pannoniát, nem is igazán tudta megmondani, hogy ez a motorkerékpár miért és hogyan maradt meg. Édesanyja halála után bukkant rá az elfeledett járműre, amely a fészerben, ponyvával letakarva álldogált, mint egy utolsó mohikán. Állítólag ez volt a néhai családfő legelső szerzeménye és talán ezért tartotta meg a felesége – folytatta a történetet a Pannonia jelenlegi gazdája, de a históriának ezzel még nincs vége.
- A fiú nagyon megörült a véletlenül felfedezett motornak, ami korához képest a lehető legjobb állapotban maradt fent, köszönhetően a gondos tárolásnak. Mindenképpen meg akarta tartani magának, ezért a sérült, kopott elemeket kicserélte és használatba vette a Pannoniát. Később aztán egy térdsérülés miatt orvosi kezelésre szorult, a doktor pedig eltiltotta a motorozástól, ezzel a jármű sorsa eldőlt, apróhirdetésben kerestek neki új gazdát.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2017. januári számában olvasható.