A villanyrendőr száz éve

Pontosan száz évvel ezelőtt, az ohiói Clevelandben helyezték üzembe az első elektromos közlekedési jelzőlámpát, de a villanyrendőr története ennél sokkal hosszabb múltra tekint vissza.

 A gőzgép és a vasút forradalmasította a közlekedést, amelynek irama egyik napról a másikra jelentősen felgyorsult. Egyre fontosabbá vált, hogy a járművek vezetői olyan eseményekről is tudomást szerezzenek, amelyet szabad szemmel nem láthatnak. Az 1830-as években brit mérnökök kifejlesztettek egy világító berendezést a vasúti közlekedés számára, hogy a vonatvezetők tudják, mikor mehetnek, és mikor kell megállniuk. Mivel a piros színt már évszázadok óta használták veszély jelzésére, ezt választották ki a megállásra felszólító jelzésnek, viszont az áthaladás engedélyezését akkoriban még nem a zöld, hanem a fehér szín jelezte. Ez több problémához is vezetett, előfordult ugyanis, hogy a vörös lámpa üvege kiesett, vagy betört, a „szabad” jelzésen áthaladó vonat pedig tömegszerencsétlenséget okozott. Később ezért a „mehet” jelzést zöldre változtatták, a veszély jelzésére pedig a sárgát alkalmazták, mert nagyon különbözött a másik két színtől.

Eleinte csak a rohamosan fejlődő vasúti közlekedésben használták a fényjelzéseket, de a tizenkilencedik században az egyre zsúfoltabb városi utcákon is feltűntek a közlekedési lámpák. Londonban különösen sok problémát jelentettek a lovas kocsik és a gyalogosok, ezért 1865-ben John Peake Knight vasútigazgató és mérnök megkereste a városi rendőrséget azzal az ötlettel, hogy a vasútnál használt világítórendszerhez hasonlót telepítsen a főváros közútjaira. A Pullman-kocsik kifejlesztéséről is ismert mérnök javaslatát elfogadták, az első közlekedési lámpa pedig 1868. december 10-én kezdte meg a működését a Westminster-palota előtt. Nappal a vasúti szemaforhoz hasonlóan működött: ha karja vízszintesen állt, a közlekedőknek meg kellett állniuk. Éjszaka viszont világítva jelzett, piros és zöld üveg mögött gázláng lobogott benne, kezelését pedig egy rendőr végezte. Ha „szabad” jelzést akart adni, akkor eltakarta a piros fényt, „tilos” jelzésnél ellenben a zöldet takarta le. Az acélpóznára szerelt jelzőberendezés nagyon sikeresen irányította a forgalmat, de 1869. január 2-án felrobbant egy gázszivárgás következtében – a szolgálatban lévő rendőr is életét vesztette. A baleset miatt Angliában egy időre felhagytak a közúti szemaforrendszer kiépítésével.

A közlekedés szabályozásának kérdése legközelebb Észak-Amerikában vált égetően fontossá. A városok útjain gyalogosok, lovasok, lovas kocsik, kerékpárosok, illetve immár autók is haladtak, a legkaotikusabb összevisszaságban. A folyamatos haladást biztosítani kellett, a baleseteket pedig megelőzni, sorra születtek hát a közlekedési szabályok. San Franciscóban 1907-ben járdaszigetet építettek a gyalogosok védelme érdekében, egy évvel később kötelező lett a baloldalra helyezett kormánykerék, illetve a „jobbra tarts”. A tízes évek amerikai utcáin pedig egyre több, a londonihoz hasonló, de kerozinnal működtetett közlekedési lámpa tűnt fel. A lámpákat itt is rendőr irányította, mert bár lehetséges lett volna az automatizálás, a rendőrség meg volt győződve arról, hogy a közlekedők csak akkor hajlandók betartani a szabályokat, ha egy hús-vér egyenruhás is figyeli őket, aki a lámpaváltásokra egyébként sípszóval figyelmeztette a közlekedőket.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2014. szeptemberi számában olvasható.