A gumiabroncs története

Első rész: a kezdetek

Közhely, de a kerék története nagyjából egyidős az emberiséggel. A tizenkilencedik század végéig vasból készült, vagy vasalt fakeréken gördült a járművek többsége, de aztán a feltalálók rájöttek arra, hogy az abroncsra húzott gumiköpeny, illetve ennek levegővel töltött változata segíthet a nagyobb sebesség és menetstabilitás elérésében. Sorozatunk első részében a hőskorszak történetét tekintjük át. 

A gumiabroncsok fejlődésének egyik legfontosabb mérföldköve Charles Goodyear találmányához kötődik. Az amerikai mérnök 1838-ban megoldást talált arra, hogy a ragadós kaucsuk használhatóbb legyen, egyúttal pedig ne vesszen el legfontosabb tulajdonsága, a rugalmasság. A Goodyear által kidolgozott fizikai-kémiai folyamat során a hozzáadott kén és hőhatás eredményeként a kaucsukból egy sokkal keményebb és tartósabb, de még mindig elég rugalmas anyag lett. Goodyear találmányát a járműiparban kívánta felhasználni, ám nem járt sikerrel. Zseniális találmánya gyümölcseit nem élvezhette, az általa vászonkereskedő mecénások segítségével alapított gyárai csődbe mentek, ő maga pedig hatalmas adósságot hátrahagyva, szegényen halt meg. Még a szabadalmi kérvénnyel is elkésett, ugyanis csak 1844 elejére gyűlt össze annyi pénze, hogy beadhassa az igényét az amerikai szabadalmi hivatalnak, de addigra már egy angol mérnök, Thomas Hancock megelőzte. Ő szintén rájött a vulkanizálás mikéntjére és 1843 novemberében, nyolc héttel Goodyear kérvényének beérkezése előtt szabadalmaztatta az eljárást Angliában. Hancock és kollégái adták egyébként a „vulkanizálás” nevet is az eljárásnak, ötletük pedig a mitológiából, Vulcanus isten nevéből eredt. Két évvel később, 1846-ban szintén Hancock volt az első, aki szabadalmaztatta a tömörgumiból készített kerékabroncsot, az öntőszerszámban vulkanizált, 37 mm széles gumit elsősorban hintók kerekeire szánta. Találmánya hatalmas sikert aratott, mert megoldotta a korszak egyik legégetőbb városi közlekedési problémáját: a lovaskocsik hangos gördülési zaját. A városi utakat akkoriban kőből rakták ki, azokon pedig igen hangosan gördültek a kocsik – a forgalom főleg éjszaka volt zavaró. A gumival borított kerék olyan tetszést aratott, hogy egy idő után a lovakra is gumírozott patkót adtak – amíg rá nem jöttek, hogy az állatok a nedves kövön alig tudnak megállni.

A levegővel töltött gumiabroncsot Robert William Thomsonnak köszönhetjük, aki szintén 1846-ban, 23 éves korában kapott szabadalmat a világ első pneumatikus gumiabroncsára. Találmánya meglehetősen kezdetleges volt: kívül bőrborítással rendelkezett, és belül volt a levegővel töltött vulkanizált kaucsuk. Bár hatalmas áttörésnek számított a találmánya - egyszerre volt csendes és kényelmes - és be is jegyezték, tökéletesítésre szorult. Nem volt olcsó, nehezen lehetett szerelni, továbbá nem is volt tartós. Mivel Thomson találmánya nem terjedt el, ő maga is visszatért a tömör gumihoz és 1869-ben, a North British Rubber Company-vel közösen nehézgépjárművek számára alkotott, levegő nélküli abroncsokat kezdett gyártani.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2014. májusi számában olvasható.