Az aranyat érő Ford-legenda

Azért született, mert Henry Ford II. nem tudta megkaparintani a Ferrarit

Egy jó autó nem mindig egyenlő a piaci sikerrel, ha azonban legendát is teremtenek köré, akkor könnyebben válik keresetté. A legendák gyártása azonban drága és kockázatos vállalkozás, korántsem biztos, hogy a dollármilliók megtérülnek valaha. Ma már tudjuk, hogy a Ford a GT40-essel nemcsak kiváló gépkocsit, de legendát is teremtett - pedig az indulás egyáltalán nem volt biztató…

A Ford autógyár a megalapítását követő évtizedekben elsősorban arra törekedett, hogy olcsó járműveket gyártson, mégpedig minél nagyobb mennyiségben. A T-modell és utódai futószalagon történő összeszerelésével, valamint néhány zseniális technikai újítással Henry Ford elérte, hogy a világ legnagyobb autógyártóinak sorába emelkedett. A csúcson üldögélő utódai azonban megtapasztalták, hogy a „lent” tapasztalható öldöklő verseny lehet még véresebb is. Az élvonalban már nem volt elég a hagyományos tempó, többet, jobbat és legfőképpen mást is kellett nyújtani: sportsikerek kellettek.

Mivel a hatvanas évekre a motorsport egyre nagyobb hatást gyakorolt a tömegek autóvásárlási szokásainak befolyásolására, Henry Ford unokája, Henry Ford II. (aki 1945 és 1979 között mindvégig a gyár legfontosabb irányítói közé tartozott) elhatározta, hogy a Ford nevét mindörökre összeköti a sporttal, mégpedig úgy, hogy megszerzi az akkor legrangosabbnak számító autós trófeát, győzelmet arat a 24 órás Le Mans-i viadalon. Mivel tisztában volt azzal, milyen nehéz is egyik napról a másikra ledolgozni azt a sok évtizedes technikai lemaradást, amely elválasztotta a Fordot a kor szuperautóitól, egyszerűbb utat keresett. Arra gondolt, hogy felvásárolja valamelyik nagy sportkocsigyártót, majd annak tudását és tapasztalatait felhasználva katapultálja a csúcsra a családi márkát. Mivel a Le Mans-t akkor a Ferrarik uralták, ajánlatával bekopogott hát Enzo Ferrarihoz.
Az itáliai mester híres volt autóiról, de durva modoráról és nyakas természetéről nem kevésbé, így nem okozott nagy meglepetést, amikor a hosszúra nyúlt tárgyalássorozat végén mégis kikosarazta Fordot. Elmaradt hát az óceán túloldalán olyannyira várt fúzió, de ifjabb Henry nemhiába volt nagyapja unokája, a kemény fejébe vett álmot nem adta fel. Bízott Európában és az ottani mesterekben, így elhatározta, hogy felkutatja azt a zsenit, aki megépíti számára a csodát.
Nem kellett sokáig várnia, hamarosan a fülébe jutott, hogy valahol Londonban él egy Eric Broadley nevű konstruktőr, aki Ford motorok felhasználásával épít versenyautókat, amelyek szép eredményeket értek el a kisebb jelentőségű versenyeken. A Ford vezető mérnökei nem sokkal később már Broadley műhelyében vizsgálódtak és hümmögtek elismerően a mester Lola Gt-je láttán, amelyben egy 4,2 literes, középre helyezett V8-as Ford-motor dohogott, és amely rendkívül jó menettulajdonságokkal rendelkezett.

A cikk folytatása a Veterán Garázs Magazin 2013. szeptemberi számában olvasható.